~3. Chapter~

Halihó!

Megjöttem! Nagyon sok késés után, de

meghoztam az új részt! Remélem akik az előző két részt olvasták

nem csalódtak bennem! Nem volt túl sok időm a blogjaimmal 

foglalkozni! Most is beteg vagyok, de azért itt ülök és 

írom a legújabb részt! Remélem tetszeni fog! :) xoxo: Virág! :) <3 

~**~

-Aranyos vagy, de nem hinném, hogy pikk-pakk elfelejtek mindent! De, hát egy próbát megér! -mondtam és megfogtam a karját, hogy bevezessem a házunkba.
A nagynéném csak nézett utánunk afféle "lányok, lányok, lányok" fejcsóválással.A szobámba érve Violetta csak nézte a nagy rumlit. Nem tudtam mit mondjak neki. Már olyan rég láttam és annyi bepótolni valónk lenne.
Segített mindent elpakolni a bőröndömbe én pedig apának nem is szólva kisurrantam a lakásból. Azért nem szóltam neki, mert gondolom nem is érdekelné. Több éve rám se hederít, akkor én miért csináljak úgy mintha az apám lenne?! Kiérve a házunkból valami rácsöppent az orromra. Egész nap fülledt volt a levegő, tehát gondoltam esni fog. Némán beszálltam a kocsiba és legurulva a járdáról magam mögött hagytam a régi, szörnyű életemet.
Egész úton az ablakot kémleletem mintha csak annyira érdekes lenne. Bár érdekes is volt ahogyan az esőcseppek komótos kopogással pottyantak a kocsi ablakára. Mintha az ablak élettelen tárgyból átváltana síró emberré. Szeretem nézni ahogyan esik az eső, mert az mindig megnyugtat. Violetta nem is tudta, hogy hozzám szóljon-e vagy ne. Olyan búskomor arc kifejezéssel ültem ott, mint aki citromba harapott.
Több órás kocsikázás után megérkeztünk a nagynéném Villájába. Már el is felejtettem, hogy milyen gazdag. Úgy éreztem anya végig velem van egész úton. És még tovább is, ha nem üldözöm el. Ez nem volt szándékomban, de a nagynéném is látja a halottakat és így nem hinném, hogy órákig tudnánk cseverészni anyával.
Mikor kinyitottam a Villa túl cifrázott ajtaját meglepődtem. Mindenhol díszes csillárok csüngtek úgy kapaszkodva mintha az életük múlna rajta. A falak tapétáját mindenhol tarka foltok borították. Hát, jobbra számítottam. A nagynéném egy szót sem szólt csak magunkra hagyott minket. Ketten álltunk az ódon Villában és én azon töprengtem ki töri meg a kínos csendet.
-Amanda! Nyugodtan pakolj le. Fel kísérlek a neked szánt szobába!-olyan fura arckifejezéssel mondta e szavakat Violetta, mintha hipnotizálva lenne.
Én követtem őt egy csigalépcsőn át egészen a szobákkal körülvett folyosóig. A hármas szoba volt az enyém. Violetta behurcolta a bőröndjeimet. Becsukta az ajtót és távozott. Olyan furcsa érzés tartott rabul. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy miért "ilyen" mindenki.Sok részletet nem vettem figyelembe. Kár volt, mert most mindent átgondoltam. Honnan tudták a nagynénémék, hogy mi történt velem? Hisz senki sem szólt nekik. És miért "ugrottak" ilyen gyorsan értem? Mert a nagynéném is régen olyan volt mint az apám. Nem törődött velem ennyire, mint most. És, ha egy Villában lakik miért néz ki ilyen lepukkantnak az egész épület? Ez mind együtt nagyon furcsa érzést keltett bennem. Már-már félni kezdtem, hogy mi ez az egész.